Tizennegyedik rész. Az orosz birodalmi gondolkodás gyökerei .
Feljegyzés Henry Kissinger gondolataival.
Kissingerre figyelni kell. Kitűnően ismeri az oroszok problémamegoldását, és azt is tudja, hogy a nyugat mit rontott el. Az oroszok, ha úgy döntöttek, hogy fegyverrel oldják meg az O-U konfliktust, nem fogják számukra hátrányos kompromisszummal zárni. Az Orosz Empire történetében nem tettek ilyet, és ha mégis rákényszerültek, adták fel eredeti céljaikat. Ami most történik, az a 2014-es kompromisszum következménye. Akkor hittek a négyhatalmi megállapodásban. Tudják, hogy kár volt. Ez még egyszer nem ismétlődik meg. Nem lesz kompromisszum. Kissinger pontosan tudja, ezért javasolja Ukrajnának a területi engedményt, a nyugat számára pedig az önkorlátozást.
Tudjuk, hogy immár egyiknek sincs esélye.
Már volt róla szó, hogy az oroszokat csak saját kultúrájuk ismeretében lehet megérteni. Ebben központi szerepe van biztonsági szükségleteiknek. Ez egy olyan összetevő, ami kihívásként fogalmazódik nem csak vezetőik, de nagyoroszok minden tagja számára, és ezért jelentős áldozatokra is képesek. Pontosan ezért, legyőzhetetlenek. Ez az életérzés nem ma született. Ám ma is érvényes. Kissinger kiválóan foglalta össze ennek a lényegét.
„1762-ben a szentpétervári francia ügyvivő a következőket jelentette: Ha az orosz ambíciókat nem ellenőrzik, annak hatásai végzetesek lehetnek a szomszédos országok számára. ... Tudom, hogy az orosz hatalom mértékét nem szabad annak kiterjedésével mérni, és hogy a keleti területek feletti uralma inkább impozáns fantom, mint valódi erő forrása. De azt is gyanítom, - hogy egy olyan nemzet, amely éghajlata szigorának köszönhetően mindenki másnál jobban képes szembe szállni az évszakok mértéktelenségével, - amely hozzászokott a szolgai engedelmességhez, - amelynek kevésre van szüksége az élethez, ezért alacsony költséggel képes háborúzni, - egy ilyen nemzet, gyanítom, meghódítja ellenfeleit
Egy különleges paradoxon Oroszország legegyénibb vonása. Állandóan háborúban állt és minden irányban terjeszkedett, mégis állandóan fenyegetve érezte magát. Minél több részből állt a birodalom, annál sebezhetőbbnek érezte magát. Részben azért, mert el kellett különítenie egymástól a különböző nemzetiségeket, hogy fenntartsa uralmát, és leküzdje a birodalom különböző lakossága közötti feszültségeket. Az összes orosz uralkodó egy hatalmas, idegen fenyegetés mítoszára hivatkozott, amely idővel egy önbeteljesítő próféciává vált.
Amikor Oroszország a Moszkva körüli területről Európa középpontja, a Csendes-óceán partjai és Közép-Ázsia felé terjeszkedett, ezt a biztonságra való törekvésének részeként tette.
Oroszország fokozatosan ugyanolyan fenyegetést jelentett az európai hatalmi egyensúlyra, mint a peremén lévő szomszédok szuverenitására. Nem számít, mennyi területet ellenőrzött, Oroszország feltartóztathatatlanul kifelé tolta határait. Védekező motivációként indult az is, amikor Potemkin herceg (aki leginkább arról ismert, hogy színházi díszleteket idéző falvakat építtetett a látogatására érkező cárnő útvonala mentén) 1776-ban azzal az ésszerű indokkal támogatta a Krím-félsziget elhódítását Törökországtól, hogy ez javítaná Oroszország képességét, hogy megvédje birodalmát.
Oroszország történelme nagy részében csak azokat a korlátokat fogadta el, amelyeket a külvilág rákényszerített. Tegyük hozzá, hogy ezeket is vonakodva. Még akkor is, amikor Oroszország legitimitásra törekedett, hozzáállása sokkal messiásibb, és imperialistább volt, mint a többi konzervatív országé. A nyugat-európai konzervatívok az önuralom filozófiájával definiálták magukat, az orosz vezetők hadjáratokat folytattak. Mivel a cárok gyakorlatilag nem szembesültek legitimitásuk kihívásával, kevéssé értették a köztársasági mozgalmakat azon túl, hogy erkölcstelennek tartották őket. A konzervatív értékek egységének támogatói – legalábbis a krími háborúig – készek voltak arra is, hogy legitimitásukat saját befolyásuk kiterjesztésére használják fel, és I. Miklóst az "európai csendőr" példaképévé tették.
A Szent Szövetség csúcsán Friedrich von Gentz ezt írta I. Sándorról: Az irodalomban és a zenében elért rendkívüli eredmények ellenére Oroszország soha nem jelent meg ugyanolyan kulturális mágnesként meghódított népei számára, mint néhány más gyarmati birodalom anyaországa. Az Orosz Birodalmat soha nem tekintették modellnek, sem más társadalmak, sem saját alattvalói. A külvilág számára Oroszország elemi erő volt – egy titokzatos, expanziós jelenlét, amelytől félni és visszakozni kell, akár konfrontációval is. Oroszország növekedése során ritkán mutatott korlátokat. Sérelme okán bosszút esküdött Nagy-Britannia ellen a 19. század nagy részében, Ausztria ellen a krími háború után, Németország ellen a berlini kongresszus után és az Egyesült Államok ellen a hidegháború alatt. Még nem tudni, hogy az új posztszovjet Oroszország hogyan fog reagálni történelmi birodalmának összeomlására, és miként nyeli le szétesésének sokkját.”
Oroszország az elmúlt évtizedekben, - lényegében a Szovjetunió felbomlása után, - kereste régi énjét. A nyugat folyamatosan alázta, mindent megtett, hogy a fentebb említett biztonságérzet vészjeleket küldjön a vezetők, jelesül Putyin számára. Putyin hideg fejű stratéga, és élt a lehetőségekkel, hogy csökkentse a Nyugattól való függését, felépítsen egy olyan új kapcsolatrendszert, ami kikezdhetetlen, és elismerik, elfogadják a létét. Irányt vett Ázsia irányába, rendezte kapcsolatait Kínával, és kiegyenlített előnyök alapján a liberális demokráciák egy részének irányába. Látható módon megtalálta a helyét. Jogosan várja el, hogy a többiek, - mindenekelőtt az angolszász országok kellő tisztelettel figyeljenek az orosz vezetők minden megszólalására. Az Orosz adminisztráció folyamatosan figyel, és értékel. Kellő súllyal kezeli az amerikai, és az angol vezetők megszólalásait, és nyomulásukat az orosz érdekszféra területére. Nem tesz mást, csak folytatja elődei – a cárok - által elkezdett munkát. És addig folytatja, ameddig a lehetőségei engedik. Egy biztos. Atomháborút nem akar. De addig bármi megtörténhet. Ukrajna ütköző, és vazallus állam lesz. Európa is megtanulja, hogy büntetlenül nem tehet semmit sem ellene.