Szeretetről és magányról
A karácsony a szeretet ünnepe. Mindenki tudja, és készül is rá, hogy szeressen, és várja, hogy szeretve legyen. Vannak, akik minden erőlködés nélkül képesek rá, mert szeretetben élik mindennapjaikat. Sajnos kevesen. Mások nem tartanak rá igényt. Kialudt belőlük a tűz. Ők is kisebbségben vannak. A többség tudja, hogy év közben mit mulasztott, mit rontott el, és szeretné helyrebillenteni az egyensúlyt a szeretet. Csereáruként tekintenek rá. Érzik a hiányát, és igyekeznek olyan ajándékokat adni, amivel pár órára kizsarolható. Aki ajándékot kap, tudja, hogy viszonozni kell. Szeretetet szeretettel. Értéket értékkel. Képmutatást képmutatással. Hazugságot hazugsággal. Rosszul gondolják, mert a szeretet nem áru. Egy érzés, aminek kölcsönös öröm az alapja.
Szeretjük a kiskutyákat, mert… a kismacskákat, mert… (örülnek nekünk) Vajon miért nem szeretjük embertársainkat? Miért nem tudunk örülni egymásnak? Jó lenne, mert másként látnánk a világot. Szebbnek. Sokkal szebbnek. Mert örülök, hogy látom, - hogy hallom, - hogy hozzám ér, ahogy élvezi a velem töltött perceket, mert örül az örömömnek. Én neki, Ő nekem. Ott van az aurám legbelső részében, és érzem minden rezdülését.
Van erre egy angol szó. Mindfulness. A „tudatos jelenlét.” Annyira új dolog, annyira mai, hogy a szótárakban nincs is benne. Ilyenkor minden érzékszervünk egyre – EGYMÁSRA – hangolódik, és érzem, hogy érez, mert érzi, hogy érzem. A mindfulnessben diadalt ül a szívünk, és lelkünk. Tudom. Így kevesek találnak egymásra, de van helyette más.
Az együtt töltött évek létrehoznak egy olyan egymást segítő, támogató rendszer, aminek a megértés lesz az alapja. Különleges dolog. Ha valamikor elromlott, nehéz kijavítani. Mert már az is bosszant, ha rám néz. Idegesít, ha megszólal. Csak hozzám ne érjen! Undorodok a közeledésétől, és a magányba menekülök előle. Lassan elmaradnak a társas együttlétek, mert idegesítenek a barátai. Őt az enyémek. Lekopnak rólunk az emberek.
Lassan az egyedüllét tölti ki az életem, mert utálom az embereket. Mindet. Vagy majdnem mindet. A végeredmény szempontjából mindegy. Magányra ítélem magam. Lehet, hogy tudom, lehet, hogy nem. Innen nehéz kitörni, mert lassan bezárul minden kommunikációs csatorna köröttem. Szeretni csak azok tudnak, akik nyitottak másokra.
Karácsonykor megnő a szeretet igényünk. Bár van társunk, családunk, barátunk, mégis magányosnak érezzük magunkat. Mert már nem tudunk örülni sem, és fáj, hogy nem úgy örülnek, ahogy vártuk. Ajándékainknak sem. Nem sem azt kaptuk, amit szerettünk volna. Eltűnt a személyesség. Mi idősebbek nem is tárgyiasult dologra vágyunk, hanem figyelemre, törődésre, áhítatra, igazi karácsonyi hangulatra, ami ott él bennünk egy régi KARÁCSONY emlékeként.
Nagy a kontraszt a szeretet, és a valóság között. Karácsonykor megnő a depressziósok aránya. Sokan gondolnak öngyilkosságra. Megemelkedik a magány áldozatainak a száma.
A magány modern életünk járványos szociális betegsége. Mai világunk kitermelte az elidegenedést, a hagyományos kapcsolatok felbomlását. Sokan élnek egyedül. Megszokták a magányt is. Ám Karácsony táján nekik is szakadós a szívük.
A magány egy összetett érzelem. A korai társadalmakban büntetésként éltek vele. A börtönökben a mai napig is fegyelmezésre használják. Valóban. Aki magányos, érezheti azt, hogy a társadalom kitaszította magából. Lehet, hogy Ő maga tehet róla, de ezt soha nem fogja bevallani. A magányos ember szomorú, és fél. Állandósul benne a fenyegetettség érzése. Környezetéből folyamatosan észleli az elutasítást, a barátságtalan az ellenséges hangot. A magányos emberek állandó védekezésben léteznek. A magányosak a társadalom perifériáin élnek, hozzájuk hasonlóan lecsúszott, számvetett emberek társaságában. Minden itt kötött kapcsolat konzerválja helyzetüket, és megnehezíti a kilábalást.
A magányos ember perifériára kerül. Nincs, aki megvédje. Megóvja önmagától, a devianciától, a további lecsúszástól, és azoktól, akik kihasználják védtelenségüket. Elvesztette a kontrolt a saját világa fölött.
A periférián levők áldozatok. A szociális ragadozók közülük szedik áldozataikat. A periféria - halálzóna. Onnan nehezebb eljutni a társadalom biztonságot adó intézményrendszeréhez. Magányos embereket rabolnak ki, vezetnek félre, csapnak be. A mindennapos önvédelem, a - fuss, vagy harcolj – effektus felőrli az egészségüket. Az érzelmek kutatói pontosan leírták, hogy az egyes érzelmekhez milyen kognitív, és fiziológiai állapotok tartoznak. A magány károsan hat az immunrendszerre, és növeli a krónikus betegségek kockázatát. Személyes tapasztaláson keresztül tudjuk, hogy a magány megöli a jövőt. A pillanatnyi túlélés, a rosszhoz történő alkalmazkodás felemészti a tartalék energiákat. A rövid távú gondolkodás deviáns életmódot is fog jelenteni. Ha nincs jövő, nincs miért komoly erőfeszítést tenni. Mindenkit lehúz az örvény.
Ne gondoljuk, hogy a magány csak a hajléktalanok büntetése a sorstól. Magányra kárhoztatott emberek élnek mellettünk. Lehet, hogy nem is tudjuk, hogy Marika néni, Pista bácsi, a gyerekünk, az unokánk, és főleg az idősek mennyire magányosak! Nem verik nagydobra mit éreznek. Eljátsszák mindennapos szerepeiket. A szomszédot, a barátot, a gyereket, férjet, feleséget, a munkatársat.
Az ember társas lény! Kell, hogy legyen önbecsülése, és jó, ha van, aki megérti, aki megerősíti, akiben megbízhat. Az egészséges ember kontroll alatt tartja életterét. Minden ebbéli hiátus kitaszít a társas kapcsolatokból. Csak mások által vagyunk, akik vagyunk. Az Ő visszajelzésük fontos az önismerethez.
A magány védtelenné tesz. Kiszolgáltat a hiány, a fájdalom, a bánat, a szomorúság, és a rossz emberek számára. Csak rajtad múlik, hogy elfogadod-e feléd nyújtott kezet. Csak rajtad múlik, hogy hajlandó vagy-e nyitni mások felé. Ha nem, megérdemled a sorsod. Magányra ítéled magad. Ne feledd: a beszéd, és az érintés gyógyító hatással bír. Ne vond meg magadtól. Szeress, és mutasd is.
A SZERETET a társas együttlét LÉTEZÉSÜNK ALAPJA