Magányra ítélve

 

            A karácsony a szeretet ünnepe. Mindenki tudja, és készül is rá, hogy szeressen, és várja, hogy szeretve legyen. Vannak, akik minden erőlködés nélkül képesek rá, mert szeretetben élik mindennapjaikat. Sajnos kevesen vannak. Mások nem tartanak rá igényt. Kialudt belőlük a tűz. Ők is a kisebbségben vannak. A többség tudja, hogy év közben mit mulasztott, mit rontott el, és szeretné helyrebillenteni az egyensúlyt a szeretet javára. Csereáruként tekintenek rá. Érzik a hiányát, és igyekeznek olyan ajándékokat adni, amivel pár órára kizsarolható. Aki ajándékot kap, tudja, hogy viszonozni kell. Szeretetet szeretettel. Értéket értékkel. Képmutatást képmutatással. Hazugságot hazugsággal. Rosszul gondolják, mert a szeretet nem áru. Egy érzés, aminek a kölcsönös öröm az alapja.

    Szeretjük a kiskutyákat, mert… a kismacskákat, mert… (örülnek nekünk) Vajon miért nem szeretjük embertársainkat? Miért nem tudunk örülni egymásnak? Pedig jó lenne, mert másként látnánk a világot. Szebbnek. Sokkal szebbnek. Mert örülök, hogy látom, - hogy hallom, - hogy hozzám ér, ahogy élvezi a velem töltött perceket, mert örül az örömömnek. Én neki, Ő nekem. Ott van az aurám legbelső részében, és érzem minden rezdülését.

    Van erre egy angol szó.  Mindfulness. A „tudatos jelenlét.” Annyira új dolog, annyira mai, hogy a szótárakban nincs is benne. Ilyenkor minden érzékszervünk egyre – EGYMÁSRA – hangolódik, és érzem, hogy érez, mert érzi, hogy érzem. A mindfulnessben diadalt ül a szívünk, és lelkünk. Tudom. Így kevesek találnak egymásra, de van helyette más.

    Az együtt töltött évek létrehoznak egy olyan egymást segítő, támogató rendszer, aminek a megértés lesz az alapja. Ha valamikor valahol valami elromlott, azt nehéz kijavítani. Mert már az is bosszant, ha rám néz. Idegesít, ha megszólal. Csak hozzám ne érjen! Undorodok a közeledésétől, és a magányba menekülök előle. Lassan elmaradnak a társas együttlétek, mert idegesítenek a hasonszőrű barátai. Őt a barátnőim. Lekopnak rólunk az emberek. Ha végleg elmegy, mert elszólítja a halál, végleg magamra maradhatok. A férfiak ebbe belehalnak. A nők tovább bírják. A magányt is.

    Lassan az egyedüllét tölti ki az életem, mert utálom az embereket. Mindet. Vagy majdnem mindet. A végeredmény szempontjából mindegy. Magányra ítélem magam. Lehet, hogy tudom, lehet, hogy nem, innen nehéz kitörni, mert lassan bezárul minden kommunikációs csatorna köröttem.

Szeretni csak azok tudnak, akik nyitottak másokra. Akik bezárnak minden ajtót, és ablakot, magányra ítélik magukat. Mire tudatosul bennük, már késő. Rácsapták az ajtót a lehetőségekre.

   Karácsonykor megnő a szeretet igényünk. Bár van társunk, családunk, barátunk, mégis magányosnak érezzük magunkat. Mert már nem is tudunk örülni, és fáj, hogy nem úgy örültek az ajándékunknak, ahogy vártuk. Nem sem azt kaptuk, amit szerettünk volna. Az ajándékozásból eltűnt a személyesség. Mi idősebbek nem is tárgyiasult dologra vágyunk, hanem figyelemre, törődésre, áhítatra, igazi karácsonyi hangulatra, ami ott él bennünk egy régi KARÁCSONY emlékeként.

    Nagy a kontraszt a szeretet, és a valóság között. Ilyenkor megnő a depressziósok aránya. Sokan gondolnak öngyilkosságra. Megemelkedik a magány áldozatainak a száma.

    A magány modern életünk járványos szociális betegsége. Mai világunk kitermelte az elidegenedést, a hagyományos kapcsolatok felbomlását. Sokan élnek egyedül. Megszokták a magányt is. Ám Karácsony táján nekik is szakadós a szívük. A probléma komolyságát jelzik a magányra irányuló kutatások.

    A magány egy összetett érzelem. A korai társadalmakban büntetésként éltek vele. A börtönökben a mai napig is fegyelmezésre használják. Valóban. Aki magányos, érezheti azt, hogy a társadalom kitaszította magából. Lehet, hogy Ő maga tehet róla, de ezt soha nem fogja bevallani. A magányos ember szomorú, és fél. Állandósul benne a fenyegetettség érzése, ezért érzékeny minden erre utaló jelre. Környezetéből folyamatosan észleli az elutasítást, a barátságtalan az ellenséges hangot. A magányos emberek állandó védekezésben léteznek. Közöttük van, aki undorodik a környezetétől, és senkivel sem akar kapcsolatba kerülni. Nem, mert a magányosak a társadalom perifériáin élnek, hozzájuk hasonlóan lecsúszott, számvetett emberek társaságában. Minden itt kötött kapcsolat konzerválja helyzetét, és megnehezíti a kilábalást. Sokan érzik ennek a veszélyét, és a nem is kívánnak tagjai lenni egy ilyen marginalizálódott antiszociális, és deviáns csoportnak.

    A magányos ember perifériára kerül. Nincs, aki megvédje. Megóvja önmagától, a devianciától, a további lecsúszástól, és azoktól, akik kihasználják védtelenségüket. Elvesztette a kontrolt a saját világa fölött.

    A szociális evolúció szabályai szerint a periférián levők áldozatok. A ragadozók közülük szedik áldozataikat. Bár már nem fenyeget minket, hogy kardfogú tigrisek fogják elragadni a lemaradókat, van számos más veszély, ami rájuk leselkedik. A periféria a halálzóna. Onnan nehezebb eljutni a társadalom biztonságot szolgáltató, védő intézményrendszeréhez. Magányos embereket rabolnak ki, vezetnek félre, csapnak be. A mindennapos önvédelem, a - fuss, vagy harcolj – effektus felőrli az egészségüket. Az érzelmek kutatói pontosan leírták, hogy az egyes érzelmekhez milyen kognitív, és fiziológiai állapotok tartoznak. A magány károsan hat az immunrendszerre, és növeli a krónikus betegségek kockázatát. Megérne egy kutatást, hogy a magányosoknak milyen életesélyei vannak. Azt személyes tapasztaláson keresztül tudjuk, hogy a magány megöli a jövőt. A pillanatnyi túlélés, a rosszhoz történő alkalmazkodás felemészti a tartalék energiákat. A rövid távú gondolkodás deviáns életmódot is fog jelenteni. Ha nincs jövő, nincs miért komoly erőfeszítést tenni. Mindenkit lehúz az örvény.

    Ne gondoljuk, hogy a magány csak a hajléktalanok büntetése a sorstól. Magányra kárhoztatott emberek élnek mellettünk. Lehet, hogy nem is tudjuk, hogy Marika néni, Pista bácsi, a gyerekünk, az unokánk, és főleg az idősek mennyire magányosak! Nem verik nagydobra mit éreznek. Eljátsszák mindennapos szerepeiket. A szomszédot, a barátot, a gyereket, férjet, feleséget, a munkatársat.   

    Az ember társas lény! Kell, hogy legyen önbecsülése, van, aki ebben megerősíti, megérti, akiben megbízhat. Az egészséges ember kontroll alatt tartja életterét. Minden ebbéli hiátus kitaszít a társas kapcsolatokból. Csak mások által vagyunk, akik vagyunk. Az Ő visszajelzésük fontos az önismerethez.

    A magány védtelenné tesz. Kiszolgáltat a hiány, a fájdalom, a bánat, a szomorúság, és a rossz emberek számára. Csak rajtad múlik, hogy elfogadod-e feléd nyújtott kezet. Csak rajtad múlik, hogy hajlandó vagy-e nyitni mások felé. Ha nem, megérdemled a sorsod. Magányra ítéled magad. Ne feledd: a beszéd, és az érintés gyógyító hatással bír. Ne vond meg magadtól. Szeress, és mutasd is. 

    A perifériáról igyekezz a centrum, a széles társadalmi kapcsolatok irányába. 

 

A SZERETET a társas együttlét LÉTEZÉSÜNK ALAPJA

Elérhetőség

gondolatolvasás
5085 Rákóczifalva Rózsa út 5/a

20 3398345

A kép a Creative Commons Licenc alapján használható fel. Chill Mimi  © 2014 Minden jog fenntartva.

Készíts ingyenes honlapotWebnode